Gondolatok Kolakowski írásait olvasva

Nem értek egyet Kolakowskival, amikor arra a következtetésre jut, hogy

„...a feltételezés, miszerint a tökéletesség eleve implikálja a jóságot, önkényes...”¹

Persze az érvelés előtt körül kellene írni, hogy milyen tökéletességről van szó. Ezt megteszi Kolakowski, amikor azt írja, hogy

„Tökéletesnek lenni elsősorban annyit tesz, mint elérni a létezés adott létrájának legfelső fokát…”²

Ez a magyarázat azonban nem teljes, hiszen ekkor a létrára kérdezhetnénk rá. Milyen létrának a legfelső fokáról van szó? Erre a kérdésre szerintem nincs jó válasz, sőt bármilyen abszolutizálást helytelennek tartok, ennek okait írásom végén foglalom össze.

Kolakowski ugyanakkor megállapítja, hogy

„… az azonban egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jó «fölötte» áll a rossznak…”³

A jóról és a rosszról szóló cikkemben már írtam arról, hogy szerintem mit értünk általában jó alatt. Röviden összefoglalva a jóság alatt az empatikus képességek magas fokát értem, abból a logikából kiindulva, hogy aki a mások érzéseinek átélő-képességével rendelkezik, az tudatosan soha nem fog másoknak ártani, mert közben ő maga is elszenvedné az ártalmakat.

A változásokról szóló anyagomban írtam a változások bonyolultság-növekvő irányáról. Annak az anyagnak a szemlélete szerintem alkalmas megközelíteni a fent említett problémát. Eszerint egy létező ki van téve a környezet hatásainak, élethossza függ ezektől a ráhatásoktól, ezért minél jobban le tudja képezni önmagára a világot, annál jobban tud reagálni a környezete „akcióira”, és ezzel fennmaradásának valószínűsége is növekszik. Az pedig, hogy egyre jobban tükröződik benne a környező világ, bonyolultságának növekedését jelenti. Az egyre finomodó világképe szükségszerűen feltételezi az empátiája növekedését is, ebből pedig ”jóság” ered. Így nemhogy a tökéletesség – inkább szerényebben azt mondom, hogy nemhogy a tökéletesedés – hanem maga a létezés – ha elég hosszú időre „tervezi” a létét – implikálja a „jóságot”, ismét szerényebben szólva, az egyre jobbá válás folyamatát. Ez a gondolatmenet csak a térben és időben létezőkre vonatkozhat, de nem alkalmazható egy olyan Istenre, akinek léte nem lehet időbeli a tökéletessége és az örökkévalósága miatt. Ekkor viszont komoly ellentmondásba kerülhetünk, hiszen gondolatmenetünk szerint a bonyolultság növekedéséből következik a tökéletlen létezők fokozatos jobbá válása, ugyanakkor a tökéletes létező Istenről nem mondható el ugyanez, sőt abszolút jósága nem következménye örökkévalóságának és tökéletességének. Kolakowski is – szerintem helyesen – eljut arra a következtetésre, hogy