A rosszat Karl Jaspers „saját véleménynek” nevezett abszolút önzéssel azonosítja, a mások érdekeit semmibe vevő viselkedéssel írja le. Ezzel lényegében egyet értek. És ebből már az is következik, hogy a gonoszság öngól: a környezet – a társadalom – bünteti az abszolút önzést, mert veszélyezteti a tagjait, és ezzel magát a társadalmat[1]. Így ez a megközelítés egyben a saját véleményben fellelhető tudatlansághoz, hibás múlt- és jövőképhez köti a rosszat. Ez magyarán azt jelenti, hogy a gonosz hibásan értelmezett okokból kiindulva követi el rosszaságait, és nincs tudatában tettének jövőbeli következményeivel.
A jóságot definiálhatnám a rossz ellentéteként, tehát abszolút önzetlenségként. Szeretem az empátia-képességgel magyarázni a jót. Az, aki igen nagy empátiával, a mások érzéseinek átélő-képességével rendelkezik, az tudatosan soha nem fog másoknak ártani, mert közben ő maga is elszenvedné az ártalmakat. Érdekes, hogy az empátia azt is jelenti egyben, hogy aki ezzel rendelkezik, annak több információja, tudása van a másik emberről, általánosan értve a környezetéről. Így mind a gonoszság, mind a jóság valami módon az információhoz, a tudáshoz kötődik: ennek hiánya az egyik, és többlete a másik oldalon.
Azzal, hogy így a gonoszságot és a jóságot a tudatlanságból és a tudásból eredeztettem, megértésükben könnyebbé is vált a dolgom, mert az információ – és annak egyik emberi formája – a tudás már matematikai eszközökkel is modellezhető.
A fenti gondolatmenetet követve, pontosabban a gondolatmenetet megfordítva arra a gondolatra jutottam, hogy az Univerzumbeli bonyolultság növekedés[2] azt is jelenti, hogy amint a bonyolultság, és így az egyes rendszerek információ tartalma növekszik, úgy növekszik a jóság is körülöttünk.
[1] A társadalomban való létezés „jósága” épp ebben rejlik.
[2] Erről írtam a „A változásokról és az evolúcióról” című szövegemben.