Ismét beleolvastam Hadamard^[1] csodálatos könyvébe, ami címe szerint a matematikusok elméjéről, alcímében a matematikai találmányok pszichológiájáról szól, viszont a témája a jó öreg intuíció. Akármilyen öreg fogalom is az intuíció, ismeretlen, és ezért titokzatos. Pedig mindennapi tapasztalatunk van róla. Nemcsak a matematikusok, művészek, tudósok „használják”, de minden ember nap, mint nap él vele, csak nincs tudatában. Hétköznapiságát leleplezi az a magyar mondás is, hogy „aludjunk rá egyet”, vagy másképpen szólva: „a reggel bölcsebb az esténél”. Ezek a mondások tulajdonképpen azt tanácsolják, hogy nehéz döntéseknél ne csak az eszünkre, de a megérzéseinkre is hallgassunk. Ősi tapasztalat tehát, hogy az intuíció egy kis „probléma pihentetés” után jelenik meg, amit Hadamard inkubációnak nevez.

Nekem most egy másik hasonlat jutott eszembe az intuícióról. Az intuitív látás hasonlít ahhoz, mint amikor egy gyenge fényű, távoli csillagot nézünk. Ha a csillagra fókuszálunk, akkor eltűnik a szemünk elől, de amint egy nagyobb területet fogunk át a szemünkkel – a fókuszt „végtelenre” állítjuk – azonnal megjelenik a látványban a csillag halvány fénye.

Hasonlóan működhet az intuíció is. A képben, vagy a tanulmányozott anyagban kezdettől fogva ott van az ismeretlen összefüggés alig észrevehetően. Ez csak akkor jelenik meg érzékelhetően, ha a tudatos figyelem elterelődik a tárgy ismert, és ezért „harsány” tulajdonságairól, és a másra irányuló figyelem kitáguló, az eddigi ismereteket elhomályosító hátterében az új összefüggés képe felfénylik.

Ebben a gondolatsorban az is benne van, hogy én nem „találmánynak” gondolom a tudósok, vagy művészek új gondolatait, hanem felfedezésnek, valami olyasmi észrevételének, ami ott van a szemünk előtt, de bonyolultsága, vagy újszerűsége miatt kezdetben „láthatatlan” számunkra, amíg valakinek intuitív módon meg nem jelenik.