A kételkedés nem ellenkezik a hittel, hanem velejárója. Amint a tudományban az új valóság-modelleket sem bizonyítani kell, hanem cáfolhatóságával kell foglalkozni¹, ugyanúgy a vallási hitek és hétköznapi életünk valószínűsített és várva várt jövőképeinek is része a kételkedésen alapuló folyamatos kontroll.

Amit tudunk, azt sem tudjuk száz-százalékos biztonsággal, hát még a hitünk mennyire lezáratlan, nyílt potencialitás. Emellett a tudást, de sokkal inkább a hitet az önérdek is szennyezi.

A kételkedés azon az ismereten alapszik, hogy tudásunk véges, és részleges, így a belőle származó hitrendszerünk is az. Bármennyire paradoxul hangzik; nem a kétely, hanem a kétely hiánya jelent tudatlanságot.

A tudott dolgok tárgyát aktuálisan létezőknek gondoljuk, még akkor is, ha nem kézzel fogható tárgyakra, vagy konkrét eseményekre vonatkozik a tudás. A hitünk tárgyai azonban csak potenciálisan létezhetnek, és így léteznek is, különben nem hinnénk bennük. Ez vonatkozik a vallásos hitre is, azaz Isten létére. A vallásos emberek többsége, de az ateisták is – elsősorban a fanatikus hívők és isten-tagadók – rosszul kezelik hitükben a kétely jelenlétét, mert elkövetik azt a logikai hibát, hogy a kételyt az Isten létére² vonatkozó tamáskodásnak gondolják, holott a kétely mindig a saját emberi tudásunkra vonatkozik.

Aki a fentieknek nincs tudatában, és tudásához, vagy hitéhez nem kapcsolódik akár a legcsekélyebb kétely is, az előbb-utóbb szembesülni fog tudásának hiányosságaival. Mennél kétely-nélkülibb egy ember, annál nagyobb csalódás fogja érni, vagy nagy veszély fenyegeti. És ez a veszély kiterjed a környezetére is. Isten őrizzen a kétely nélküli emberektől!³

Amint a korábbi cikkemben írtam⁴, a hit és a tudás egyik lényegi tulajdonságukban megegyeznek; mindkettő az ember által birtokolt információra vonatkozik, ugyanakkor két sajátságban eltérnek:

- Egyrészt mennyiségileg különböznek a vonatkoztatott információ vélhető igazságtartalmában, amely nagyobb a tudottnak minősített, és kisebb a hittnek gondolt információnál,

- Másrészt minőségi különbségnek mondhatjuk azt a tulajdonságot, hogy a tudás skaláris, és a hit vektoriális jellegű. A tudás skaláris jellegét objektivitása adja, azaz minél nagyobb valószínűséggel tudunk valamit, annál kevésbé torzítja el ezt a tudást az önérdek. Ezzel szemben minél kisebb valószínűséggel tudunk valamit, annál nagyobb súllyal esik latba a vele kapcsolatos érdekeltségünk. Ez történik akkor, amikor még csak hiszünk valamiben, ahelyett, hogy már korrekt tudásunk lenne róla. Ekkor a szubjektum hatása erősebben jelenik meg, és valamilyen irányban eltorzítja a vélt tudást. Ezt értem a hit vektoriális jellegén.

Ez utóbb említett torzítás, és önérdek érdekes módon sokkal inkább előbbre viszi a világot, mintsem gátolná a fejlődést. A hitnek ez a jellege az, ami a jövőt élhetőbbé teszi, mert a jövőképünket a tudott dolgok mellett a remélt is meghatározza, ami a cselekedeteinkre is hatással van, így tudva-tudatlanul pozitív irányt adunk a változásoknak.

______________________________________

¹ Lásd Karl Popper potenciális cáfolhatósági - falszifikálhatósági - elméletét, mint demarkációs kritériumot a tudomány és az áltudomány között.
² Fontos megjegyezni Istennel kapcsolatban, hogy léte, mint minden létezésé végső soron megtapasztalás kérdése, és nem érvek, logikai gondolatsorok által levonható következtetéseké. A logikai érv- vagy hitrendszer ebben az esetben is csak modell - bár szükséges modell - amelynek helyes vagy helytelen voltát végül csak a tapasztalat döntheti el.
³ Tudj hinni, és merj kételkedni!
⁴ Tudás és hit